Budapest orvostörténete a 19. századi Magyarországon uralkodó mély kettősséget tükrözi. Míg az ipari forradalom technikai és tudományos vívmányai gyorsan terjedtek a nagyvárosokban, a vidéken élő lakosság túlnyomó többsége kimaradt ezekből a változásokból. Ez a szakadék különösen szembetűnő volt az egészségügy területén: bár a 19. század elején a városokban már megjelentek a modern orvosi rendszer első elemei, mint az orvosok, kórházak és gyógyszertárak, az ország lakosságának nagy része számára ezek elérhetetlenek voltak. Bővebben az ibudapest.eu oldalon olvashat.
Orvosok és népi gyógyászat: kontrasztok és valóság
A 18. században Magyarországon kezdett kialakulni az állami egészségügyi rendszer. Már 1752-ben egy királyi rendelet bevezette a megyei orvos tisztségét, aki felelt a szegények ingyenes ellátásáért, járványok idején intézkedéseket szervezett és igazságügyi orvosszakértői feladatokat látott el.
A haladó állami kezdeményezések ellenére a lakosság többsége, különösen vidéken, továbbra is borbély-sebészekhez (seborvos, chirurgus) fordult. Ők sebeket gyógyítottak, fogat húztak és érvágást végeztek. Ezek a szakemberek nagyobb bizalmat élveztek az egyszerű emberek körében, mint a képzett orvosok, bár később a hatóságok megkövetelték tőlük az egyetemi végzettség megszerzését.
A felsőbb társadalmi körökben népszerűvé váltak az alternatív gyógymódok, különösen a magnetizmus, a homeopátia és a különböző higiéniai gyakorlatok, mint a vízkúra és az izzasztókúra. Ezek a módszerek az abban az időben létező, egészséggel kapcsolatos megközelítések széles skáláját tükrözték.
A magyar orvosi iskola kialakulása: a kiemelkedő személyiségektől az akadémiai intézményekig
Magyarország orvosképzésének és tudományának történetét számos kiemelkedő személyiség hozzájárulása fémjelzi, akik utat törtek a modern akadémiai orvoslás felé. Már az ország első orvosi karának megalapítása előtt is a magyar orvosok neves európai egyetemeken szereztek képzést.
A 16. században Magyarország orvosi egén olyan csillagok ragyogtak, mint Balsaráti Vitus János, aki Wittenbergben, Bolognában és Padovában tanult, majd a pápa udvari orvosa lett. Hazatérése után orvostudományt oktatott, de sebészeti munkája sajnos nem maradt fenn. Ugyanebben az időszakban a Kolozsvárról származó Kolozsvári Jordán Tamás, aki Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában tanult, elsőként írta le a kiütéses tífuszt, és megállapította, hogy a szifilisz nemcsak nemi úton terjedhet. Elemezte Magyarország termál- és ásványvizeit is. Egy másik padovai és bolognai végzős, Gyulai Pál nemcsak politikus volt, hanem Báthory István udvari orvosa is. Zsámboky János, korának egyik legkiválóbb kutatója, szintén hozzájárult a tudományhoz, gazdag könyvtára pedig a bécsi Császári Könyvtár részévé vált.
A magyar orvostudomány fejlődésének kulcsfontosságú pillanata az első orvosi kar létrehozása volt. A 18. században, 1751-ben Perliczy János Dániel orvos petícióval fordult Mária Terézia császárnőhöz egy magyar orvosi kar alapítását kérve. Azzal érvelt, hogy az országnak saját, a helyi éghajlatot és nyelvet ismerő orvosokra van szüksége, nem pedig külföldiekre. Bár tervét akkor elutasították, az ötlet nem merült feledésbe. Mária Terézia már 1770-ben megalapította Magyarország első orvosi iskoláját, a feladattal udvari orvosát, Gerhard van Swietent bízva meg. Az iskola kezdetben Nagyszombatban működött, majd Budára (1777), később pedig Pestre (1784) költözött.
Ebben az időben az orvostudomány egyre inkább fejlődött olyan tudósok munkásságának köszönhetően, mint Weszprémi István. Ez a Londonban és Strasbourgban tanult orvos-lexikográfus fontos tanulmányokat írt a pestisről és a védőoltásokról, valamint megalkotta a magyar orvostörténet első életrajzi művét. Tudományos hozzájárulásáért Mária Teréziától aranyérmet kapott. Később, már a 19. században, az orvosi kar professzora, Sadler József tanította a jövő orvosait, köztük a híres Semmelweis Ignácot, és aktívan kutatta a régió flóráját.
Az emberek egészsége és betegségei Magyarországon
Magyarország 19. századi orvostörténetét a járványok és a mindennapi betegségek elleni folyamatos küzdelem jellemzi. Bár a pestis, a középkor legfélelmetesebb betegsége, a 18. századra szinte teljesen eltűnt, más betegségek továbbra is komoly fenyegetést jelentettek. A tífusz például nagy járványokban tört ki a napóleoni háborúk idején, majd 1835–1836-ban és 1846–1847-ben is visszatért. Más fertőző betegségek (skarlát, kanyaró, szamárköhögés és diftéria) szintén rendszeresen okoztak helyi járványokat, sok életet követelve.
A betegségek gyakran a szegénységgel és az életkörülményekkel függtek össze. Az ország területének jelentős részét elfoglaló mocsarak és árterek az influenza melegágyai lettek. Az egyhangú táplálkozás olyan betegségekhez vezetett, mint a skorbut és a pellagra. A himlő pedig továbbra is az egyik legsúlyosabb közegészségügyi probléma maradt, amely a társadalom minden rétegét érintette. A fertőző betegségek közül ez volt a leggyakoribb halálok, különösen a gyermekek körében. Járványok idején a fertőzött gyermekek egyharmada-fele is meghalhatott.
Ennek ellenére Magyarország az elsők között volt, aki bevezette a himlő elleni megelőző intézkedéseket. Edward Jenner 1798-as felfedezése után a tehénhimlővel történő oltás gyorsan elterjedt az országban. 1813-ban a Helytartótanács kötelezővé tette a védőoltást. Az ismételt rendeletek és szankciók ellenére az 1840-es évekre az újszülötteknek csupán egyharmadát oltották be.
Az egészségügy fejlődése és a járványok elleni küzdelem
Budapest 18. és 19. századi orvostudománya összetett időszakot élt át, ötvözve az akadémiai fejlődést a város gyors növekedése és a gyakori járványok okozta kihívásokkal. A népi gyógyászatról az akadémiai orvoslásra való áttérés Magyarországon fokozatosan ment végbe, amit az állami felügyelet növekedése és az egyetemek aktív részvétele a közegészségügyi kérdésekben tett lehetővé.
Ebben az időben a lakások túlzsúfoltak voltak, gyakran folyóvíz vagy csatornázás nélkül, ami ahhoz vezetett, hogy több család élt egy szobában, és a higiénia szintje rendkívül alacsony volt. Az ilyen egészségtelen körülmények elősegítették a halálos betegségek, mint a kolera, a himlő, a tífusz és a tuberkulózis terjedését, amelyek rendszeresen szedték áldozataikat a városlakók körében.
A 19. század folyamán azonban a higiénia fontosságának tudatosulása növekedni kezdett. Ebben az időszakban egy új tudományág jelent meg – a közegészségtan –, amely azt állította, hogy egyes betegségek terjedése megfelelő életkörülményekkel megelőzhető. Ennek a területnek az első magyar képviselője Fodor József orvos volt, aki 1843-ban született.
Ezzel egy időben forradalmi változások történtek az orvostudomány területén. Ugyanekkor Florence Nightingale angol ápolónő bevezette a tisztasági szabályokat a katonai kórházakban, amivel a halálozási arányt 42%-ról 2,2%-ra csökkentette. Ezek a felfedezések gyökeresen megváltoztatták a gyógyításhoz való hozzáállást és a modern orvosi higiénia alapjait képezték.
Az akkori idők egyik legkiemelkedőbb alakja Semmelweis Ignác (1818–1865) orvos volt. Semmelweis munkásságát a gyermekágyi láz (szepszis) okainak kutatásának szentelte, amely a kórházban szülő nők körében a vezető halálok volt.
Érdekesség! Észrevette, hogy a kórházi halálozás 30–50%-kal magasabb volt, mint az otthonszülések során. 1847-ben egy merész hipotézist állított fel: a fertőzést maguk az orvosok terjesztik, akik a fertőző és patológiai osztályokról mennek át a szülőszobába anélkül, hogy fertőtlenítenék a kezüket. Abban az időben az orvosok boncolás után közvetlenül is vezethettek szülést, csupán zsebkendővel törölték meg a kezüket.
Semmelweis bevezetett egy kötelező eljárást: az egész orvosi személyzetnek fertőtlenítenie kellett a kezét klórmeszes oldatba mártva, mielőtt megvizsgálták volna a terhes nőket és a szülő nőket. Ennek az egyszerű, de innovatív módszernek köszönhetően *a nők és újszülöttek halálozása több mint hétszeresére csökkent*.
1848 októberében egy kolerajárvány arra kényszerítette a hatóságokat, hogy létrehozzanak egy orvosi vészbizottságot, amely katonai létesítményeket alakított át ideiglenes kórházakká a járvány elleni küzdelem érdekében.
Az orvostudomány az 1848–1849-es forradalom idején és a probléma tudatosulása
Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc alatt az orvosi dolgozók és hallgatók kivételes bátorságról tettek tanúbizonyságot, aktívan dolgozva a tábori kórházakban. Az egyetemen egy egész kórházat rendeztek be, a kar épületeit, beleértve a klinikai termeket is, katonai kórházzá alakították, valamint katonaorvosi, ápolói és állatorvosi tanfolyamokat indítottak; utóbbiak rendkívül fontosak voltak az akkori hadviselés szempontjából. Röviden, a 19. század gyökeres változásokat hozott: a gyors közlekedés fejlődését, az energia elérhetőségét, a gyárak megjelenését és számos megoldandó problémát.
A század végére a születések száma a városban folyamatosan elmaradt a halálozások számától. A népességnövekedés kizárólag a bevándorlók számának növekedéséből adódott, akik munka reményében érkeztek és gyakran nyomorúságos körülmények között éltek a nyomornegyedekben.
A 19. század közepén kezdett tudatosulni, hogy a járványok elleni küzdelemhez mérnöki megoldásokra van szükség. Az 1866–67-es járvány katalizátorként hatott az első pesti vízvezetéki gyűjtőcsatorna megépítésére. Bár az angol W. Lindley eredeti terve természetes szűrők használatát irányozta elő, a helyzet sürgőssége miatt egy ideiglenes, kutas vízvezetéki gyűjtőcsatornát kellett építenie, amely nem felelt meg teljesen a követelményeknek. Ez az ideiglenes gyűjtőcsatorna 15 évig működött. 1872-ben kezdték meg egy új, állandó gyűjtőcsatorna építését.
Források: budapestcity.org, www.egeszsegkalauz.hu, pestbuda.hu, pendulum.444.hu, semmelweis.hu